Tel.: 06 1 371 21 91 Mail: info@nagyutazas.hu Nyitva: H-P 9:00-17:00

Kamerun I.
2002. április 23.

Már az előkészületek sem tartoztak az egyszerű dolgok közé, de ezt tudtuk, hiszen nem sörözni szándékoztunk átugrani Szlovákiába. Először is felvettem a kapcsolatot Magyarország nigériai nagykövetével, akihez a Kamerunnal kapcsolatos ügyek is tartoznak. Ő kedvesen jó utat kívánt és felhívta a figyelmünket arra a kockázati tényezőre, miszerint a nigériai-kameruni határon az utóbbi időben több fegyveres konfliktus történt. Na, ezt jól figyelembe vettük és elkezdtünk vízumra vadászni. Európában csak Németországban és Oroszországban van kameruni nagykövetség. Ezen kívül működik még Bécsben egy konzulátus, de ez - nyilvánvaló borzasztóan szerteágazó diplomáciai teendői miatt - vízumkiadással nem foglalkozik. Felhívtuk a németországi nagykövetséget, ahol természetesen se a fogadó ország német, se a diplomácia angol nyelvén nem értettek. Végül franciául egyszer azt mondták, hogy nem adnak a határon vízumot, máskor pedig, hogy nyugodtan felvehetjük belépéskor. A biztos információ tudatában elindultunk.

DOUALA

Brüsszelen keresztül mentünk a Sabena járatával. Az út alatt semmi érdemleges nem történt, viszont annál unalmasabb volt. (Ha már aludni nem tudok, miért kell pont A kis hableányt néznem?) Éjszaka értünk Doualába, ahol ennek ellenére kénytelenek voltunk felébredni. A gép légkondis részéből kilépve egyből megcsapott a meleg és az iszonyatos páratartalom. Mi pedig még téli cuccban. Gyors sztriptíz, és már állhattunk is be az útlevélvizsgálathoz, ami szintén elég sajátságos volt. Kis időnkbe beletellett, mire rájöttünk, hogy mindenkinek a neve kezdőbetűjével megjelölt sorba kell beállnia. Így szépen szétszakadtunk. Miután közöltük, hogy vízumot akarunk, egy tiszt elvezetett minket egy hivatali helység elé. Ott leültünk, ő pedig nyomtalanul eltűnt az útleveleinkkel és a fejenként 25 USD-os vízumdíjjal. Nnnnna, most itt ülünk egy a franciák által valószínűleg még a földtörténet előző korszakában épített pre-szocreál, afrikai reptéren útlevél nélkül és még a csomagjaink is kint keringenek valahol a szalagon, ha egyáltalán módjukban áll még keringeni. Mindenesetre megpróbáltuk magunkat nyugodtnak mutatni. Néhány pillantást vetettünk a velünk szemben ülő albínó négerre, hallgattuk egy kicsit a kameruni légitársaság valószínűleg részeg tisztjének énekét. Röpke egy óra alatt kész lett a vízum, de a megpróbáltatások még nem értek véget. Amint kijjebb értünk megrohantak a hordárok. Felkapkodták a hátizsákjainkat (hál'istennek megvoltak) és rohantak előre. Mi utánuk, utánunk pedig a többi helybéli, akik nyilván különböző színvonalas szolgáltatásaikat akarták nekünk felkínálni. Nem volt időnk meghallgatni őket. A hordárok egy taxihoz értek (nyilván ismerős), már nyílt is a csomagtartó, landoltak a h.zs.-k. Mi pedig pánikszerűen vetődtünk öten a fennmaradó négy helyre. A hordárok már tartották a markukat. A tízdolláros kérésüket sajnos nem tudtuk teljesíteni. Három dollárt kaptak. Kilőni persze nem tudtunk, mivel előttünk taxi hegyek gyülekeztek. Csaba ekkor kérdezte meg először Csekótól, hogy ugye a kézipoggyászában van a vadászkése. Persze, hogy nem. Hamarosan a szállodához értünk, amit a biztonság kedvéért még itthonról lefoglaltam a neten. Ha nem is olcsó, legalább az első éjszaka legyen helyünk. A taxis húszdolláros igényét nagy munkával ledolgoztuk tízre. Mindegy már, fáradtak vagyunk, idegesek. Irány a hotel.

Bent nagyon kedvesen fogadtak, majd ugyanilyen kedvesen közölték, hogy az a 99 000 CFA bizony nem összköltségként értendő. Hoppá. Leültünk tanakodni. Ilyenkor kimenni a doualai éjszakába szállást keresni életveszélyes. A nagy tanakodást egy építő jellegű javaslattal szakította meg az egyik recepciós. Ötünknek két kétágyas szobát odaad szobánként 70 000 CFA-ért. Ezt már kénytelenek voltunk elfogadni. Majd holnap keresünk valami nekünk valót. Felmentünk a szobáinkba. Tiszták voltak, de egyszerűek. Gyorsan megittuk a Prisztavok otthonról hozott vodkáját és elájultunk.

Másnap Csekó, Csaba és Prisztavok elindultak szállást keresni. Én addig - még mit sem sejtve a hamarosan bekövetkező pénzügyi helyzetünkre - a Mamas-szal elkezdtem sörözni. Néhány óra múlva visszaértek a többiek. Pakolás, van másik szállás. Gyalog csak néhány perc. Nem mondom, hogy az utcán nem keltett feltűnést öt hátizsákos, rövidnadrágos, világító bőrű emberke. De meg kell szoknunk, hogy itt most a bazári majmok szerepét játsszuk. Hát, a másik szállás, ami később központunkká vált, nem egy Hilton volt, viszont ötünknek csak 15 000 CFA-ba került. Valamit valamiért. Elrendezkedtünk, majd irány a város. Douala Kamerun legzűrösebb városa. Az óceán miatt elviselhetetlen páratartalom, szűrt napsütés, 1,5 millió ember. Káosz káosz hátán. Amikor bementünk telefonálni az egyik négycsillagos hotelba, kiderült, hogy itt csak fele, vagyis 35 000 CFA egy kétágyas szoba szemben a háromcsillagos Meridian-nel. Sebaj. Mostmár úgysem akarunk ilyen helyeken dekkolni. A városban különösebb látnivaló nincs. Kicsit lepukkant, viszont annál koszosabb. Tömeg és nyomor. Elhatároztuk, hogy minél hamarabb lelépünk innen. Még a Meridian-ben mondta az egyik recepciós, hogy tud egy kedvező autóbérlési lehetőséget. Le is beszéltük, hogy este átjön az ürge, akit a recepciós ismer. Meg is érkezett, az üzlet megköttetett. Másnap jön a kocsival, mi pedig pengetünk. Azért a tárgyalás közben egy-két gyors fotót készítettem az emberkéről. Hátha később jól jön, ha netalántán valaki a kocsi tisztázatlan eredetét vélné felfedezni, vagy más probléma adódna. Más dolgunk nem nagyon lévén az estét sörözgetéssel töltöttük.

Következő nap. Iszonyatos a pára és a meleg. Rövid mászkálás. A kora délutáni órákban megjött a kocsi. Ettől kezdve indulhat a túra. Előtte viszont készpénzhez kell jutnunk, mert a pénzünk nagy részét kifizettük a kocsiért. Csekó és a Mamas a biztonság kedvéért pénzük nagy részét bankkártyán hozták ki, amiről még a vásárlást is letiltották, nehogy a leendő rabló urak nagy anyagi haszonra tehessenek szert. Tehát csak készpénzfelvételre alkalmas. Bankról bankra jártunk, de sehol sem volt automata, és nem is foglalkoztak kártyával. Nem baj, a reptéren lennie kell egy rohadt ATM-nek. Nincs hát! Pénzünk alig, van egy bankkártyánk, ami semmire sem jó. Én nem tiltottam le az enyémről a vásárlást, így azzal legalább az elitebb helyeken fizethetünk. Felmérve a helyzetünket én gyorsan hisztériás rohamot kaptam, közöltem, hogy azonnal módosíttatom a repjegyet, és hazajövök. Erről lebeszéltek. Autó van, a maradék pénzt valahogy beosztjuk, de a túrát meg kell csinálni. Valahogy majd csak lesz! Még délután megbeszéltük, hogy este átsétálunk a tőlünk két utcára lévő szállodába, mert ott lehet kártyával (a még működővel) fizetni a telefonálásért. Tudtuk, hogy éjszaka kifejezetten tilos Doualában kimenni az utcára, de hát ez csak két utca. Ráadásul velünk szemben a görög követség, tehát még valami diplomata negyed is. Baj nem lehet. Tévedtünk, de még mekkorát! Befordultunk az első utcába. Közvilágítás semmi. Így ugye nem igazán látszanak az ott jelenlévő feketék. Nemúgy mi. Pillanatok alatt láthatatlan női kezek ölelték át a nyakunkat, nagy hangzavar támadt. Egyik kéz az övtáskán, másik hátrafelé csapkodva öklözi a levegőt, vagy a mögöttünk állót, futólépés, majd rohanás. Csak megúsztuk. Visszafelé azért egy nagy kerülőt tettünk, csak kivilágított helyeken. Holnap itthagyjuk ezt a várost.

LIMBE

Másnap elbúcsúztunk a szállásadóinktól. Felsorakozott az egész regiment. Megszerettük őket, aranyosak voltak, és mindig előre behűtötték nekünk a sört. Jól jöttek a szóróajándékok, amik nagy részét Csekó szedte össze. (Persze ingyen.) Ilyen hasznos dolgok voltak köztük mint napelemes valutaváltógép, golfkés, csak hogy néhányat említsek. A helyiek viszont megőrültek értük. Hálánk jeléül kiosztottunk néhányat, aztán végre indulás!

A várost körülvevő nyomortelepek riasztóak. Csupa bádogviskó, por, kosz, nyomor. Az emberek is mogorvábbak. Amikor megláttak egy fényképezőgépet, kis híja volt, hogy meg nem lincseltek. Ráadásul menekülőre sem lehet fogni a dolgot, mivel a kivezető utakon állandó a dugó. Prisztavok azért dugiban filmezett egy kicsit. Ahogy haladtunk, az utak meglepően jónak tűntek egészen addig, amíg egy hirtelen feltűnő, hatalmas lyuk miatt padlóféket nem kellett nyomni. Miután mindannyian lekászálódtunk a szélvédőről, már óvatosabbak voltunk. A kátyúkkal már csak a katonai ellenőrző pontok és az útdíjszedő helyek száma vette fel a versenyt. Mindenhol kedvesen egy szöges láncot húztak át az úton, amit egy laza csukló mozdulattal fel lehetett rántani. Emellett még meggyőző érv volt a megállás mellett a katonákon lógó géppisztolyok látványa is. Az útdíj nem volt vészes, annál kellemetlenebb a környékét elárasztó árusok hada. Mindenféle gyümölcsök, gyökerek és egy pálcikára felhúzott rablóhússzerű valami, amivel kapcsolatban később áldottuk a magasságost, hogy nem kóstoltuk meg. Mondjuk, ránézésre sem indította el az emberben a nyálelválasztást. A katonák normálisak voltak. Már messziről integettek, hogy menjünk tovább. Nyílván világítottunk a kocsiban. Ez lehetett annak is az oka, hogy a szembejövők mindig villogtak, dudáltak nekünk. Aranyosak ezek, na! Itt láttunk először egy srácot az út mellett haladni, aki, amikor meghallotta, hogy autó közeledik, hátra sem nézve felemelt a farkánál fogva egy méretes patkányt. Amikor másodszor láttuk ugyanezt, csak egy felnőtt férfi és két patkány felállásban, megértettük, mi lehetett az a hús az árusoknál. Csaba és Prisztavok azt mondták, hogy az út végén, ha már nem lesz gáz, hogy kórházba kell vonulni, ők bizony megkóstolják a jó kis patkányhúst. Egészségükre!

Limbébe hamar megérkeztünk, hiszen csak 40-50 km-re van Doualától. Óceánparti kis halászfalu, a volt angol területek része. Szemben az óceánban sok kis sziget látszik a partról. Az első szálloda, ahol megálltunk közvetlenül a parton volt, saját strandrésszel. Nem is lett volna drága. Feltéve, ha van pénzünk. De sajnos így ötünkre a 25 000 CFA egy kicsit sok volt. Viszont elmondták, hogy van még egy szálláslehetőség, aminek ugyanaz a tulaja és olcsóbb. Ez is rendben volt. Kis szép, tiszta épület, körben tornáccal, szemben a hozzá tartozó kocsmával. Mindez ötünkre 15 000 CFA. Limbe egyébként helyes kis hely. A parton végig sorakoznak a halászok fatörzsből egyben kifaragott csónakjai. Nem messze van Kamerun legmagasabb pontja, a Mont Cameroun. Ez egy aktív tűzhányó, ami utoljára a 80-as években tört ki. El is határoztuk, hogy amint végigcsináltuk a túrát, visszajövünk ide néhány napra. Ráadásul itt található a 6 miles beach, ami alkalmat ad arra, hogy Csekó hódolhasson régi mániájának, a napon fetrengésnek. Igaz, ezen a napon nem sikerült megtalálnunk ezt a partszakaszt. Pedig 6 mérföld azért nem olyan kicsi. Itt kell megemlítenem gasztronómiai élményeinket is, ami végigkísért minket az úton. Miután kiderült, hogy a szegénység ugye relatív, napközben gyümölcsökkel kényeztettük el magunkat. Ezek fillérekbe kerültek, de persze még ebből is alkudtunk. Néhány banán, vagy egy avocadós kenyér megtette estig. Utána jött a közös, rituális főzés. Különböző otthonról hozott porleveseket kevertünk össze és feldúsítottuk egy kis smackivel, hogy valami szilárd is legyen benne. Ezt én még megfejeltem egy kiló borssal, hogy azért valami ízt is kapjon. Egész út alatt ilyen ínyenc módon éltünk, a végén persze mindenkinek olyan zöld volt a nyelve, mint egy frissen avatott futballpálya gyepe.

folytatjuk...

Forrás: MaxMix